Ez az, amiről nem mernek beszélni az anyák
2017. november 19. írta: redelle

Ez az, amiről nem mernek beszélni az anyák

Két kicsivel, otthon, púder nélkül

Alszik mindkettő. 12 óra 26 perc van, visszaértünk a sétából. Dórát a babakocsiban hagyom, Bius befeküdt félkómában az ágyába, gyorsan lehúztam a csurom vizes nadrágját és a zoknikat. Elindultunk esőben, mert ha itthon vagyunk, egész délelőtt tabletezik, vagy nyivákol. Inkább ugráljon a pocsolyában és legyen vizes.

Kihasználom a ritka alkalmat, és leülök gyorsan írni. 

20171118_231729.jpg

Tegnap szörnyű napunk volt. Jól indult, bár az utóbbi napokban megint súlyos az alvásdeficitem. A zöld tea-kávé-kóla droggal ki tudom húzni nap végéig. Ami valójában nincs is: nap vége. Folyamatos éjszakai fennlét és nappali éberség, közben egy tomboló Bianka. Mellette Dóra szinte pehelysúly, pedig már megy és állandóan kapaszkodik belém, követ mindenhová. Ha későn kel fel délutáni szundikálásából, este alvás helyett inkább álldogál a rácsos ágyában. Hallja, hogy nem alszunk, Bius is felébreszti, így ő is részt akar venni, jelen lenni. Azt mondják, olyanok, mintha ikrek lennének, de nem. Biusnak már az elejétől ott volt a szemében a kisördög, határozott, élénk tekintete, sarkában huncutság, ami kezelhetetlenségig tud fajulni. Dóra mély, megfontolt. Mosolya is meleg, barátságos, néha viszont percekig szigorúan fürkészi az embereket, veséjükbe lát.

Ő odabújik. Bius odavágja magát karjainkba, néha úgy szeret, hogy az fáj. Ugrál rajtunk, összeszorított foggal imádja húgát is. Nyüstöli, nyúzza.

Kialvatlanul nehéz türelmesnek lenni. Tegnap is elértem a határaimat, és megértettem egy pillanatra azokat az anyákat, akiket megvet mindenki: aki ordít a gyerekével, netán eljár a keze. Bius belőlem is kihozza a legrosszabbat. A szomszéd néni biztos szörnyülködik, mert hallja, ahogy üvöltök vele. Nincs mentségem, de amikor folyton húgát üti-vágja, vagy amikor engem pofoz, vagy üvölt, és fel-alá rohangál visítva, és keresi az alkalmat a veszélyre. Ilyenkor elszakad a cérna.

Talán, ha tudnék egyhuzamban két óránál többet aludni, vagy ha lenne minden nap egy kis időm, amikor külön lehetek, akár magamban, csak a belvárosban lófrálva, céltalanul?

Megérkezik Szabolcs a munkából, de nagyon nehéz napjai vannak, itthon is belemerül. Lehetnék megértő, de inkább kiszaladnék a világból, hogy észrevegyen. Ellentmondás, tudom. „Hagyunk inkább dolgozni, ha nem akarsz velünk lenni”, igazságtalan vagyok, de nem tudok uralkodni magamon. Törni-zúzni lenne kedvem. Idegesen készülődök, passzív agresszíven, amit azonnal visszakapok aktívban, amikor öltöztetés közben újra fejbevág Bius. Elönt a méreg, két tenyeremmel megragadom a fejét, odahúzom magamhoz és sziszegve förmedek rá, hogy ezt többet ne csinálja. Már én is szorítom össze a fogsorom, ahogy ő szokta. Erre kiröhög. Nem hatja meg semmi, talán, ha apja erélyesebben rászól. De ő most telefonál, én meg szégyellem magam.

Hova menekülhetnék?

Közben már öltözik Szabolcs is, jön velünk sétálni. Sosem olyan drámai azért a helyzet, mint a gondolataimban. Elindulunk, de meg sem tudok szólalni. Kattog az agyam, a fogaim még mindig szorításban. Hogy lehetek ilyen gonosz? És honnan ez az agresszió? És Biusban miért van ennyi?

Talán túl sokat tabletezik. Jobban le kellene kötnöm a figyelmét. Többet játszani?

Lehet ezt jobban is csinálni, biztos vagyok benne. Hogyan? Kérdezi Szabolcs, amikor végre képes vagyok kifejezni a kínomat.

Nézem a Konyhafőnököt, ahogy kivonulnak a versenyzők a tányérjaikkal, és várják a zsűri ítéletét. Vajon meddig jutnék, ha csinálnának egy ilyen műsort anyukáknak, és azt kellene prezentálni, hogy kezeled a gyerekeidet. Egy ilyen öltöztetős balhéért mi jár? Ha ezt higgadtan oldottam volna meg, mondjuk kedvesen, de határozottan szóltam volna rá, feljutok a galériára, és esélyem van a napi dicsőségre?

A séta után lassan oldódik bennem a görcs, de még hosszú az este. Bius hiába szkippelte az alvást egész nap, így is energikusan ugrál még este kilenckor, a gyomrunkon, a fejünkön, vagy a galéria lépcsőjéről a kanapé háttámlájára. Várja, hova pattan. Dóri is követelőzik kifelé az ágyából. Fél 10.

Még három összeveszés, és megszámlálhatatlanul sok könyörgés, de lassan csitul az éj. A nappaliban hagyjuk elaludni Biust, a szobájukban még tovább fent tartaná Dórit, aki már ledőlt, csak olykor hallatszik két-három cuppogás, ahogy nyugtatja magát a cumival.

Üveges tekintettel kapcsolgatom a tévét, a nyitott kanapén fekszünk hárman, plusz eb. Békés, ahogy alszik a pár perce még szélvészként tomboló gyermek. Simogatom az arcát, meg se rezzen, olyan mély az álma. Át kellene vinni az ágyába, nekünk pedig felkúszni csendben a nyikorgó galériára aludni. De nincs még hozzá erőm. Kell csinálni egy adag tápszert éjszakára, elmosogatni, letörölni az abroszt, lezuhanyozni, fogat mosni, kivenni a kontaktlencsét, előkészíteni Szabolcs reggeli teáját.

Ilyenkor kellene elkezdeni kicsit élni. Beszélgetni, olvasni, dolgozni, írni! De képtelenség. A Paramounton kezdődött egy Kate Winslet film. Olyan benne Winslet, mint A Felolvasóban, smink és púder nélkül játszik. Amerikai kisváros, egy körözött bűnöző kéredzkedik be hozzá és fiához. Barackos pitét sütnek. Szerelmesek lesznek. Magával ragad a hangulata, a zenéje, ami folyamatosan fenntartja a feszültséget. Nézem. Már hónapok óta nem láttam egy filmet sem elejétől végéig. Szabolcs felmegy, „én is jövök mindjárt” – ígérem. De nem megyek, nem tudok elszakadni, pedig aludni biztos hasznosabb lenne! Most nem, mert ez most más, a beszűkült hétköznapokon túli élmény. Az utolsó filmkockáig maradok, nyelem a gombócot a torkomban a végkifejletre.

11 óra múlt, a lakásban csönd van, kintről kék villogó fény világít be, de itt már nem szirénázik a mentő, befordul a sarkon, behajt a Péterfy toxikológia osztályára. Túladagolta magát valaki, vagy csak nagyon részeg. Megcsinálom az adag tápszert. Elmosogatok. Lezuhanyzom, fogat mosok, öblögetek is, kiveszem a kontaktlencsét. A nagy fehér bögrébe két kanál barna cukrot teszek. A salgó polcáról kiveszek egy filtert a fekete tea dobozából. Kibontom, a filtert beleteszem a bögrébe, amikor hajnalban majd kijövök, öntök rá forró fizet és tejszínt. A kis tasak ott fekszik előttem, mellette egy piros stabilo toll, amivel valami fontos e-mail címet körmölt le Szabolcs a séta előtt. Később megkaparintotta Bius és telefirkálta a cetlit.

A filter tasakjára egy szívet rajzolok, alá, „Szeretlek”. Felemelem a bögrét, az üzenetet alá dugom. Talán észreveszi reggel.

Felkúszom a galériára, vigyázok, hogy ne nyikorogjon annyira. Lefekszem, de még lebeg az agyam a filmtől. Nyárutó a címe.

Holnap más lesz. Jobb leszek. 

Kövesd a Redelle blogot a Facebookon is! 

Ui: Egy ilyen bejegyzés után rögtön jönnek a csóváló fejek, hogy akkor miért kellett bevállalni, meg hogy mire ez a sok picsogás!  Sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e leírni, hogy milyen egy húzósabb nap, de fontos, hogy tartalmat kapjon a 'nehéz', mert sokszor csak ennyit mondok: néha nehéz. Ez nem jelenti azt, hogy állandó szenvedés az életem, vagy ne imádnám Biust ugyanúgy, mint Dórát, vagy Larát. Azt pedig végképp nem, hogy hülyeség szülni. De van egy ilyen oldala is a gyereknevelésnek. Legalábbis nálunk. Ja, és kedves család és barátok, ne aggódjatok, nem fogok megzakkanni.