Válasz a háromgyerekestől a panaszkodó egygyerekesnek
2017. október 11. írta: redelle

Válasz a háromgyerekestől a panaszkodó egygyerekesnek

Teljes mértékben megértelek és együttérzek!

Meglepődve olvastam egy anyuka kifakadását, aki egy régiúj ellentétet erősített nyílt levelével. Az nlcafén jelent meg írása arról, hogy ő a szenvedő egygyerekes, akinek elege van a többgyerekesekből, és a lenézésükből, és hogy igenis lehet ő is fáradt. Ezek szerint én a másik táborba tartozom, és bizonyára ugyanazt mondom majd, mint a többiek a kettő, avagy többgyerekes oldalról. Pedig téved. Nem csak hogy tökéletesen megértem, de nem is ítélem el érzései miatt, sőt, nagyon szívesen segítenék.

Amúgy pedig kikérem magamnak, hogy egy kalap alá vegyenek bárkivel, legyen az egy-,több-, vagy sehány gyerekes. Tegnap például semmilyen közösséget nem éreztem azzal a két-gyerekessel, aki mosolyogva hagyta a játszótéren, hogy idióta fia megráncigálja a lányomat, mert oda akart menni egy kétszemélyes játékhoz, amit az a kis suhanc egyedül uralt. De azzal a háromgyerekes anyukával sem szeretnék egy nevezőre kerülni, aki saját gyerekeit rángatta és pofozta meg egy szép nyári napon a kenesei ABC előtt, nyílt utcán. Szóval hagyjuk ezt a klikkesedést, nincsen olyan közösség, amibe szeretne minden egy-gyerekes és egy másik, amibe minden többgyerekes beletartozni.

airline_passenger.jpg

Én például ugyanúgy voltam nagyon fáradt egy-gyerekes (szerintem ezzel így van mindenki, aki nem ikreket szült elsőre). Sőt, én majdnem kétszer is, mivel 23 évesen szültem az elsőt, és 12 évvel később a másodikat, így kicsit olyan volt, mintha újra belecsöppennék az egy-gyerekesek életébe. Aztán hamar gondoskodtunk róla, hogy ne legyek se egy, se kétgyerekes, hanem inkább három. És az a helyzet, hogy még sosem élveztem ennyire az anyaságot, és hogy fáradt vagyok-e? Hát erről már sokat írtam!

Például ebben a cikkben a kis korkülönbségről

De pár hete láttam az akarattyai strandon egy nálam idősebb anyukát, aki egy szem fiacskájával szenvedett a leterített pokrócon a halovány szeptemberi napon. A fiúcska nyivákolt, anyuka pedig képtelen volt eleget tenni kívánságainak. „Anya, unatkozom”, hajtogatta állandóan, a nő viszont szeretett volna magába szívni némi D-vitamint. Egyre idegesebb lett, a közös program hamar nyűggé vált neki és gyerekének is. Nem tagadom, akkor azért összemosolyogtunk férjemmel, hogy legalább ezzel nem lesz gondunk ennyi gyerekkel.

A legelsővel viszont sokszor éreztem ugyanazt én is, mint amiről ír az anyuka: hogy állandóan le kell foglalnom valamivel a lányomat, hogy kikészít az állandó rohangálás vele, főleg, hogy két és fél éves korában el is váltam, és a közös felügyelet ellenére az idő rám eső részében egyedül kellett boldogulnom.

Egy hét itt, egy hét ott - így működik a közös felügyelet

A környezetünkben akkor még senkinek nem volt gyereke, így első lányom kicsit koraérett, hisz folyton felnőttek társaságában volt, nem bánja szerintem, még mindig szeret velünk lógni, és akkor sem jön zavarba, ha komolyabb témákról kérdezik, amihez korabeliek nem nagyon tudnak hozzászólni. Neki ez a sors jutott, mondtam mindig, amikor kérdőre vontak neveltetését illetően. Szeretetből nem kapott kevesebbet, csak korabeliek társaságából, de legyen ez a legnagyobb baja, óvodában és iskolában azért kapott abból is.

Gondolkodom, mit ajánljak a panaszkodó anyukának. Talán, hogy próbálja meg élvezetessé tenni az együtt töltött időt, ne erőszakolja meg magát, hanem keressen olyan programokat, amit ő is ugyanúgy élvez, de gyereknek sem káros. Ja, és keressen sürgősen segítséget: egy bébiszittert, aki délután pár órát eljátszik vele. Meg fog térülni!

De még fontosabb, hogy ne foglalkozzon az ítélkezőkkel és a beszólogatókkal. Mert az igazán fárasztó!