Így lettem én is luxusfeleség
2017. október 06. írta: redelle

Így lettem én is luxusfeleség

Botox nélkül

Van heti háromszor kb. két óra szabadidőm, amikor egyik gyerek sincs velem. Ilyenkor elmegyek vásárolni, kávézni, írni. Ma is, pont ebben a sorrendben. Találtam egy cuki kis helyet a közelünkben, ami egy egészen más világ a mostanában megszokottnál. Például egy gyereket se láttam még a közelében sem, 13:55-kor pedig ellepik a külföldi egyetemisták, és sorban állnak a kávéért és a napi levesért. Annyira külföldi, hogy automatikusan angolul kérdezik a pultban állók, hogy mit óhajtok.

Nincs sok asztal, ám, ha odaérek 13:54-kor, találok helyet. Önző módon elfoglalom a hajópadlóból kialakított körasztalt, ahol egyébként alig huszonéves lánykák, hármasban-négyesben szoktak gubbasztani, és campuszul cseverészni. Lepakolom hatalmas táskámat és az aktuális bevásárlószatyrot. Ma a Háda Kids-es nejlont. A turis felirat nem ciki, itt szerintem senki sem tudja mi ez a márka.

A pultnál kikérem én is a napi levest, eddig nem tudtak olyat készíteni, ami ne lett volna tökéletes. Az ajtó mellett két kancsóban uborkás víz van, abból mindenki szabadon tölthet magának. Minden mást a pultból kell kérni, és azonnal fizetni érte. Kérem, és fizetek. Nem is keveset, de lelkük rajta, minden saját készítésű, mindenki barista. Ezért a kávé kicsit erős, nekem kezdő kávésként lórúgás. Amikor megkérdezem, hogy van a koffeinmentes, kicsit rosszallóan csóválják a fejüket. A croissant-juk a legjobb a városban, sosem ettem még ilyen belül puhát, vajasat, kívül ropogósat.

20171002_152926.jpg

A hangfalakból a pultosok válogatása szól, Kings of Leon, régi Justin Timberlake, Gorillaz, de volt már hetvenes évek legjobbjai is, amin csak azért csodálkozom, mert a személyzet minimum két generációval fiatalabb.

Ez az én luxusom. Szerintem jobb, mint egy botoxkezelés, mert nem fáj, viszont kisimít. Ma különösen, az éjszakai őrület, és a reggeli rohanás után. Kilencre kellett a népligeti tornacsarnokhoz érni a két gyerekkel, akik megint felváltva óbégatták át az éjszakát, ha elkezdeném számolgatni, hogy mikor aludtam több mint másfél órát egyhuzamban jobban sajnálnám magam. Nem számolom. Pár órával később újra otthon vagyunk, pakolom a lakást. Boldogságérzet fog el, pedig nem történt semmi nagy dolog. De Bius első torna órája egész jól sikerült, és eljutottunk ából bébe és béből vissza ába fennakadás nélkül.

Ahogy kezdem felszámolni a káoszt a konyhában, egyre jobban vagyok. Azt is megállapítom, hogy ennél jobb dolgom nem is nagyon lehetne. Mondom, luxusfeleség vagyok. Három tökéletesen ellentétes személyiségű gyerekkel, egy tökéletesen tökéletes férjjel, és egy átkozott kutyával, aki tegnap egy új táp hatására teleszarta minden sarkot a lakásban. Szuper, hogy Dóri most van a mászó periódusában…nem, nem az. Mindegy, a fertőtlenítő kendő erre is jó.

Az eb a rossz gyerek a családban. De kivittem 13:35-kor, mielőtt elszabadultam. Ez a kötelesség is letudva az esti sétájáig. Apró, láthatatlan, megfizethetetlen és forintosíthatatlan kötelezettségek, mégis kezdem egyre többre értékelni ezeket.

Tegnap láttam egy videót, valaki megosztott a közösségi oldalon. Egy tengernagy beszélt arról, hogy miként lehet elérni nagy dolgokat. Azt állítja, hogy a reggeli ágy bevetésénél kezdődik. Logikusnak hangzott az érvelése. Szerinte, ha ezt az apró feladatot minden reggel tökéletesen elvégezzük, már kora reggel azzal a magabiztossággal indulunk neki a napnak, hogy valamit megcsináltunk. Ha mégsem jönnek össze a dolgaink, a tökéletesen megvetett ágyba nyugovóra térve visszanyerhetjük a hitet, hogy a következő nap újra kezdhetjük a közedelmet, és győzedelmeskedhetünk. Jól hangzik!

 

Mondjuk nekem pont ez az első apróság mostanában nem jön össze. A hitvesi ágyunkat egyáltalán nem vetem be, régen még elpakoltam, amíg a nappaliban aludtunk egy kinyitható kanapén. De most egy galérián alszunk, ahova csak éjszaka kúszunk fel, reggel pedig sebbel-lobbal kell kikelnem, hogy az épp kukorékoló gyereket felkapjam. Napközben eszembe sem jut felmenni, főleg, mert akkor követne oda a kétéves, aki előszeretettel tépi az idegeinket akrobata mutatványaival. Ez a galéria pedig nem gyerekbiztos.

Szóval nemhogy katonásan, de sehogy sem vetem be az ágyat, mégis tetszik ez a beszéd. Segít elfogadni az idegőrlő, fárasztó pillanatokat, és amit még inkább: értékelni a nyugodt, zavartalan perceket. Nekem ennyi most pont elég, hogy igazi luxusfeleségnek érezzem magam. Botox nélkül.

Kövesd a Redelle blogot a Facebokkon is!