Hommage á Chester
2017. július 21. írta: redelle

Hommage á Chester

Délelőtt 11 óra 17, a ritka perc, amikor mindkét gyerek egy időben alszik el. A perc, amikor eldöntöm, hogy akkor most nem mosogatok, nem porszívózom ki a nyaralót, nem mosom ki a maradék szennyest, nem mosom meg a hajam, pedig már nagyon ráférne. Nem, most én is aludni fogok, itt a nappaliban, velük együtt. A középső a járókában, a pici mellettem, hozok egy takarót és betakarom magunkat. Készítek egy pillanatképet is, majd ha felkeltünk, megosztom a blogomon, hogy ilyen is lehetséges.

20270048_10212460366357680_469029745_n.jpg

 

11 óra 18 perc, a perc, amikor a kamasz lányom kiront a kisszobából, mert úgy dönt, hogy nem alszik egyig, mint tegnap. Kimegy a mosdóba, lehúzza a vécét, csörömpöl. Az 5 hónapos szeme kipattan.

11 óra 19 perc ráförmedek a kamaszomra, hogy most már aztán intézze el a dolgait, és hagyjon minket aludni. Kihúzza a konnektorból a laptop töltőjét, hozzáveri véletlenül a pléh gázkonvektorhoz, visszhangzik a szoba. Felszisszen, tudja, hogy hangos. Majd ránkcsukja az ajtót, a kulcscsomó hangosan megcsörren a zárban. Elkezd mocorogni a kétévesem is, az öthónapos már javában kapálózik.

11 óra 20 perc. Kétségbeesetten fekszem a kicsi mellett, aki megpróbálja lerángatni magáról a takarót. Nem érdekel, maradok. A kétéves újra nyugodtan szuszog, a kicsi viszont továbbra is kapálózik. Keljek fel vele? Menjek le porszívózni? Mossak hajat? Vajon vissza tud aludni?

11 óra 40 perc. A helyzet változatlan, pedig ha legalább pár percet tudnék szundikálni. Vagy mondjuk húszat. Az már felér állítólag egy komplett pihenéssel, pedig porszívózni kellene, hajat kellene mosni, cikket kellene írni. Egy fotót akartam csak kitenni, hogy milyen jól összejött ez az alvás, de ez kálvária. Mikor írnám meg, ha most alszom? Rezeg a telefon, hallom, hogy halkan jelez a Messenger, pedig azt hittem teljesen lehalkítottam. Lelkiismeret-furdalásom van, a kamaszom nem evett semmit, most pedig kint gubbaszt a hintaágyon. Biztos nem mer bejönni, úgy ráförmedtem. Kivihetnék neki legalább egy joghurtot.

12 óra 20 perc. Úristen aludtam! A pici szuszog, a középső szuszog. Akár felkelhetnék: hajmosás, porszívózás. Cikk!

12 óra 40 perc. Nyöszörög a középső, felemeli a fejét, ránk néz. Gyorsan becsukom a szemem, hátha meggondolja magát, és alszik tovább.

13 óra 5 perc. Azt álmodtam, Siófokon plázázom, az egyik cukrászdából pedig el akarok lopni egy egész tortát, pedig az asztalomon van, és már beleharaptam. Valami Sacher-féle, de nagyon kevés benne a krém. Nyöszörög a középső. Két szülinap lesz a hétvégén, jön az egész család Balatonra, de nincs kedvem sütni. Aludtunk, sőt, a pici még mindig alszik, a középső nyújtózkodik. Felkelek, hallom, hogy a kamaszom kint torkaszakadtából énekli a Numbot a Linkin Parktól. Tegnap éjjel meséltem neki, hogy Chester Bennington felakasztotta magát, 12 évesen nagy Linkin Park rajongó volt, akkoriban megígértem, hogy elmegyünk egy koncertjükre, ha jönnek a közelünkbe. Aztán, amikor jöttek idén, már nem volt annyira érdekes.

Kiveszem a középsőt a járókából, kitipeg a házból. A kamasz a hintaágyon ül, hintázva hallgatja az In The End-et. Majd Breaking The Habbit. Azt mondja, éhes, ezért viszek neki egy joghurtot.