Úristen, ilyen az anyatest!
2017. június 06. írta: redelle

Úristen, ilyen az anyatest!

De ez ok-e a boldogtalanságra?

Ma két éve, hogy elkezdtem a blogomat, erre a Facebook figyelmeztetett. Ez idő alatt két gyereket szültem, a legutóbbi lányom születése óta viszont nem is írtam semmit. Az írás ugyanis nem gyerekbarát, avagy a gyerek nem írásbarát. Pedig egy csomó mindent megosztanék, és fejemben mindig fogalmazok valami aktuális kínt, vagy örömöt. Aztán amikor végre leülök, és elkezdem fogalmazni, már okafogyottá válik. A két éves blogomon például több cikk is szól a szülés utáni depresszióról és a kialvatlanságról. Utóbbi még nem teljesen, de a depi a harmadik lányom születése után egyáltalán nem jelentkezett, mondom is minden nap neki, hogy ő a bónusz gyerek.

20170601_142045.jpg

Aztán tanácsolok egy csomó életviteli praktikát a terhesség előtt, közben, után: hogyan éljük túl, hogyan legyünk fittek, karcsúak, kiegyensúlyozottak. Hát én ebből éppenséggel jelenleg semmit sem tartok be. Tegnap lettem 38 éves, és az akarattyai strandon azt néztem magamon, hogy egyre inkább anyatestem lesz. És a legdurvább, hogy ez annyira nem is zavar. Bár még tervezgetem reménykedve, hogy vajon hány héttel a szülés után mutathatom meg magam újra formában, de a negyedik hónapnál még nem érzem, hogy Heidi Klum vagy Giselle Bündchen nyomdokaiba léphetnék. A hajam is borzalmas, és míg régebben ki sem mozdultam smink nélkül, jelenleg pont fordítva: még a szempillaspirált is szkippelem.

Milyen az anyatest? Löttyedt. Nem vagyok hajlandó képet mutatni róla, van elég manapság az interneten anyatestűekről. A fenék, a mell, de még a térdkalács is kelt tészta állagú, a felkar pedig töltött hurka formáját veszi fel, a has puklis. Pedig egész nap izmozom egy öt és fél kilós súllyal – a legkisebb gyerekkel a karomban. Tegnap pedig kardióztam is, mikor a 15 kilósomat kergettem a Béke-Fiastyúk kereszteződésénél egy 10 kilós szatyorral a kezemben. Ő nagyon élvezte, hogy a dzsindzsás és a forgalmas út között cikázhat, én pedig hajkúrászom. Aztán végre elkaptam, de akkor jött még egy kis izomtorna, mert a kettő és feledik emeletre kellett felcipelnem a két pakkot, úgy, hogy az egyik csomagom hisztizve visított és cselesen elengedte magát, hogy a 15 kiló minden egyes grammját háromnak érezzem.  

Egyébként meg biztos tehetnék többet a testemért, mondjuk este 11 és reggel 6 között. Minap, egy késő délután áthajtva az Árpád-hídon figyeltem a Margitsziget-körökre készülőket. Sétáltak neonszínű, feszülős futócuccukban, a Népfürdő utca felől kanyarodva rá a négysávos híd gyalogútjára, élvezték a megfeszített tempó előtti laza perceket. Kényelmes léptekkel közeledtek a híd közepe felé, ahol aztán majd nekilendülnek és lenyomják az egy, vagy két kört. Majd újra felbukkannak a hídon visszafelé, és újra kényelmesen lépkednek, akkor már hónaljtájban foltban sötétlik a neonszín. Arcuk kicsit pirosabb és elégedettebb. Ismerem az érzéseket, minden lépésnek kényelmére emlékszem még három évvel ezelőttről, amikor még heti öt alkalommal futottam 10-15 kilométereket, és gazellaalkatom volt.

Jelenleg csak csodálom ezt a ráérést, hogy tényleg létezik, akinek a napja olyan, hogy odasétál, lefut és visszasétál. Ez minimum három óra. Aztán meg még biztos le is zuhanyoz, sőt hajatmos. Jó neki, de mégis arra kell jutnom, hogy nekem is elég jó. Hiába volt időm ilyenekre három évvel ezelőtt, az a kis elégedettség az arcomon a futás után gyorsan elmúlt, és újra hiányérzet ült rá. Ezt sokszor elfelejtem manapság, főleg, mikor már számomra is ijesztően sipítózó hangon ordítok a középsőmmel, hogy ne ugráljon négy hónapos húgán, és ne vetődjön ki a kettő és feledik emeletről. Ott megy a „dilldamos”, tudom, és „szejetem Dójit”, de akkor se.  

Szóval azért elég tuti ez a gyerek dolog, legalábbis nekem, még ha nem is írásbarát. És mekkora öröm, hogy most négy hónap után mégis sikerült valamit lekörmölnöm, ami bár nem tartalmaz egy hasznos tanácsot sem, de hátha más is látja magán, hogy anyatestű, és ha zavarja, akkor üzenem neki, hogy nem kell. A strandon figyeltem, és az anyatestűek nem voltak kevésbé boldogak, mint a szép szálkás, és barack bőrűek. Az egyik ilyen sudár lánykát férjem kihallgatta a hintánál, miközben a középsőnket lökte. A simabőrű, kellemesen barna lánynak egy szép kigyúrt fiú udvarolt, a lány a szomszédos hintán ült, a fiú az állvány mellett nézte. Arról beszéltek, hogy ki mennyit edz. Még ismerkedtek.

Három év múlva, lehet, hogy a lány már a gyerekét hintáztatja ott és neki is löttyedt, de boldog anyateste lesz.