Bölcsi egyévesen? Egy szinte lehetetlen küldetés Magyarországon
2016. november 28. írta: redelle

Bölcsi egyévesen? Egy szinte lehetetlen küldetés Magyarországon

Nagyon pici még. Ezt a mondatot az utóbbi hetekben naponta többször hallottam, és nem segített a beszoktatásban. 14 hónaposan Bianka a legfiatalabb a közeli családi bölcsődében, ami pár percre van a házunktól. A csoportban elvileg nyolcan vannak, két tündéri gondozónő látja el az általában két év körüli gyerekeket. Amikor jelentkeztünk tavasszal még nem voltam terhes, mire megérkezett júliusban az értesítő már tudtuk a gólyahírt is. Ez azonban nem vetett vissza, sőt.

bolcsi-3.JPG

Bianka már 8 hónapos kora óta önállóan jár, egy perc nyugta sincs, én pedig egyre kevésbé tudom lefoglalni. Szerettem volna dolgozni, a blogomon csend és hullaszag, a jógaoktatás és könyvírás is berekedt, a napi egy-másfél óra, amikor alszik, arra sem elég, hogy a háztartást rendbe tegyem.

A terv szerint, mire megszületik Dóra februárban, Bianka már boldog bölcsis lehet, így a testvére érkezését is majd könnyebben tudja ő is, én is kezelni. Ez volt a nagyvonalú elméletem.

Hogy nagyon pici még? Ezt relatív. A szociális rendszerek különbözősége révén az egész világon egészen különbözően csinálják, és ítélkeznek az anya és gyermeke elválasztásáról. Egy amerikai cikkben például azon keseregnek, hogy az a három hónap, amit a legjobb esetben is maternal leave formájában biztosítanak a munkaadók, mennyire kevés, és milyen jó lenne, ha legalább hat hónapig, de még tutibb, ha egy évig otthon maradhatnának a gyerekkel az anyák.

Franciaországban azonban hiába hosszabbították meg egységesen, államilag a szülés előtt bér 70 százalékát biztosító családi támogatást, a francia nők nagy többségben mégis inkább visszamentek hamarabb dolgozni – általában három hónap elteltével - mert rettegtek, hogy az állásukat a hat hónap alatt betölti valaki más, lemaradnak a munkaerőpiacon, betokosodnak.

Angliában viszont egy Daily Mail cikk elemzése szerint nagyon örülnének annak a három évnek, ami nálunk bebetonozódott, bár kétlem, hogy a megelégednének azzal a 80 fontnak megfelelő gyessel havonta, amit kapnának juttatásként a gyermek második életéve után.  A zord valóságban az Egyesült Királyságban ezért általában 6, de legfeljebb 9 hónap után újra munkában állnak az anyák. Ausztráliában élő barátnőm az ottani helyzetről pedig azt mesélte, hogy a 18 hetes támogatott időszak után senki nem marad otthon, és jó esetben leadják a nagyszülőknek a porontyokat, a négy és fél hónap után ugyanis semmilyen családi támogatást nem kapnak az anyák. Nővérem egy osztrák cégnél dolgozik, ahol egy évig illendő otthon maradni, augusztusban múlt egy éves fia, de csak októberben kezdi beszoktatni és novemberben áll munkába. Két oldalról kell elviselnie a rosszallást, a munkáltatójától, hisz a cégnél nem szokás ilyen sokáig kimaradni, aztán lépten-nyomon mindenki mástól idehaza, amikor megtudják, hogy a 14 hónapos gyermeke már bölcsibe készül.

Közben az egyik reggeli műsorban egy munkajogásszal beszélgettek annak kapcsán, hogy mivel szívathatja meg a munkaadó a három év után eredeti helyére visszavágyó anyukát, ha már nem igazán akarja foglalkoztatni. Az apropó az volt, hogy egy nőt angol teszt elvégzésére köteleztek, amikor vissza akart térni a pozíciójába. Kiderült, hogy ezt akár meg is teheti a munkáltató, ha például a rég kihűlt helyére kénytelen volt felvenni valakit, és egy másik munkakörben – amit kötelező felajánlania - szükség van erre a tudásra. Kicsit később Pirner Alma érkezett egy éves csemetéjével, és elmondta, hogy három éves koráig biztos velük marad a kicsi, mert meg tudják oldani családon belül, és majd úgyis babás-mamás táncórákat tart. Szülni mostanában nem akar még egyet, és természetesen visszanyerte alakját, amiért sokat sportol. Blá-blá.

Ezekkel az információkkal telítve kell magunkat kitalálnom. De hiába a sok nyugati minta, fejlett és sikeres országokból, ahol se kevésbé, és talán nem is többé egészséges gyermekek nőnek fel a korábbi elválástól függetlenül. Nekem mégis itt kellett döntést hoznom, és azt hittem konzekvensen meg is hoztam, amíg nem jött el a szeptember, és ezzel együtt az első találkozás a bölcsivel, ami családi napközi néven működik mindössze három perces sétára a házunktól.  

Az persze már rögtön kiderült, hogy hiába vették fel szeptember 1-től Biankát, a beszoktatás fokozatossága miatt mi szeptember közepéig az intézmény közelébe sem mentünk. Előre engedtem azokat az anyukákat, akiknek sürgősebb volt, rendre két év feletti gyerekek szüleit. A nyolcas csoportból egyszerre ketten kezdhették meg a kéthetes beszoktatást. Ránk szeptember 12-én került volna sor. De 12-én reggel Bianka lógó orrváladékkal és kissé meleg homlokkal ébredt, így hívtam is a gondozónőt, hogy mégsem. „Semmi baj, Anyuka, jöjjenek akkor jövő héten”- Rendben.  

Közben otthon is egyre többet beszélgettünk férjemmel. A Just in time-elvét valljuk mindenben, a babaholmikat sem szereztük be addig, amíg tényleg szükség nem volt rá, de ezt az egész bölcsi-ügyet is csak szeptemberben kezdtük el kitárgyalni. Kiderült, hogy kissé eltér az elképzelésünk a gyerekünk szocializációjáról, azaz nekem van, férjemnek nincs. Ő igazából csak rábólintott az én konzekvens döntésemre, aztán amikor közeledett az elválás, kezdte el kérdezgetni, hogy akkor ez most hogy lesz? Hány napot, és hány órát tölt majd bent Bianka? Én magabiztosan rávágtam, hogy hát heti öt napot, reggeltől délutánig. Mindenféle átgondolás nélkül tettem ezt, bele sem gondolva, hogy valójában akarom-e ezt a mértékű elválást. Erre ő is azért elkezdte már csóválni a fejét, és persze igaza volt.

Szeptember 19-én a három napnál nem régebbi orvosi igazolást lobogtatva viszont megérkeztünk a bölcsibe, azaz az udvarára. Az első nap még csak egy órát maradtunk, fél 10-től, ismerkedtünk a környezettel. Második nap másfél órán át játszottunk, főleg kettesben, Bianka gondolom azt hitte, valami új játszóteret fedezünk fel, hisz annyiból állt a bölcsis élethelyzet, hogy ő felmászott minden udvari játékra, én pedig próbáltam elkapni.

Addigra már otthon megegyeztünk, hogy maradjon csak három napot, akkor is csak pár órát. A gondozónők támogatták a döntést, azt javasolták, menjen kedd, szerda, csütörtökön reggeli után fél 9-9 körül, és vigyem el ebéd után, alvás előtt, azaz délben. Kezdésnek meglátjuk, hogyan működik. Így persze nem fogok tudni érdemben dolgozni semmit, de ez van.

Első héten csütörtökön hagytam először magára, másfél órára küldtek el, míg az udvaron játszottak. Mondták, hogy hívnak, ha baj van, menjek el vásárolni, postára, vagy amit szeretnék, csak ne az udvar és a bölcsőde körül ólálkodjak. Pontosan tisztában vannak vele ugyanis, hogy Anyuka nehezen tágít majd, állandóan visszafordul, leskelődik, kukucskál aggodalmaskodva. Ez pedig nem célravezető, főleg, ha észbe kap a gyermek, és rájön, hogy ez már nem játék, és nem egy szimpla játszótér. Ha pedig elkezd kifelé nézelődni, és Anyuka szoknyája ott kandikál ki a fa mögül, akkor lőttek az egésznek. Érthető, így pár perc hezitálás, vissza-vissza fordulás után elmentem a zöldégeshez, ami már két sarkon is túl van. Onnan akár hazatérhetttem volna, hogy csináljak valami értelmeset, de inkább a bölcsi felé fordultam, hogy felmérjem a terepet: mi az a látószög, és az a pont, ahonnan én láthatom, hogy mi történik az udvaron, Bianka viszont nem lát meg engem. Ilyet nem nagyon találtam. Elmentem tehát a másik irányba a postára, feladtam az esedékes gondozási díjat csekken. Teltek a percek, még mindig volt több, mint háromnegyed órám. A telefonom nem csengett a bölcsis számmal, tehát észre sem vette, hogy elmentem, vagy jól kezeli a szituációt, vagy a gondozónők kezelik jól a szituációt. Vagy elromlott a telefonom? Vajon jó számot adtam meg? Ugye nincs lenémítva a készülék? Nincs. A szituációt viszont mindenki jobban kezeli Anyukánál.

Amikor lejárt az idő, vizsgadrukk-közeli állapotban trappoltam vissza a bölcsihez, ahol persze Bianka már várt. Sírt is persze, de nem volt annyira vészes, hogy hívjanak. Holnap bedurvulunk, fél órával meghosszabbítjuk a különlétet, Anyuka készüljön!

A pénteki nap már kicsit nehezebb volt, mint a csütörtöki, érkezett a hívás az idő letelte előtt: Bianka kétségbe van esve, jöjjön Anyuka!

Az igazi kihívás azonban a második héten következett. A hétvége miatt ugyanis szinte elölről kellett kezdeni az egészet, majd kihúzni az időtartamot reggeli utántól ebéd utánig. És akkor mi még az ottalvást nem is szoktuk.

Hétfőn már gyanút fogott a lányom, hogy ez a hely nem az, aminek látszik, ahogy közeledtünk, kezdett kicsit visszakozni. Mivel eltelt egy hétvége és elszokott, újra másfél órás különválást kezdeményeztek a gondozónők. Kedden, de legkésőbb szerdán viszont már ebédelni is ott kéne maradnia. Rendben.

A következő nehézséget az okozta, hogy már nem az udvarra kellett leadni, és onnan elhozni, hanem az apró intézményben kellett leadni a saját csoportjának szobájába, ami igen ijesztő lehetett a gyermek számára: a játszóteres gyerekek bent levetkőznek, de totál idegenek. Nekem miért kell levetkőznöm és benti cipőt húznom, ez a két néni pedig mit akar tőlem? Nagyjából ez játszódhatott le a fejében, külső megnyilvánulása ezeknek a gondolatoknak a nyüszítve bömbölés, kétségbeesett halálsikoly, amint próbálom betuszkolni az ajtón, és közben hátrálni kifelé bocsáss meg, jaj de szemét vagyok, ugye minden rendben lesz arckifejezésekkel. Közben bent sem mindenki kóser még, mert hiába vannak már túl sokan a beszoktatási időszakon, azért előjönnek a parák több hét elteltével is, így random elkezd bömbölni bármelyik gyerek bármikor. Bárhogy is távolodok, még mindig hallom, ahogy a gyerekem visít, mintha ölnék.

No, és ez az a pont, amikor Anyuka azt gondolja, hogy jó hát tényleg pici még, hülye ötlet volt, maradjon inkább otthon velem, jó lesz ez így, valahogy megoldjuk.

Így kullogtam haza, majd a gondozónők idő előtti telefonhívására még ilyenebb gondolatokkal száguldtam vissza a három perces utat másfél perc alatt abszolválva. Sírva jött ki Bianka, rohant bele a karjaimba, hörögve, hogy végre kiszabadítottam. Bár nem beszél még, de szerintem ezt mondta.

Teljes bizonytalanságban következett a kedd, amikor még elkövettem azt a hibát is, hogy férjemet megkértem, hogy lányunkat együtt vigyük be. Ő az elválás nehéz pillanatát látva ugyancsak kétségbeesett. Ahogy mentünk ki hátrahagyva a visító gyereket, először némán csóválta a fejét, majd kijelentette, hogy ő többet ide nem jön, hangsúlya csalódottságról és hibáztatásról árulkodott. Ilyen sem volt még nagyon a kapcsolatunkban: valamiben nem értünk egyet, és én vagyok a hibás.

Mi a megoldás? Visszakozzunk? Fogadjam el, hogy tényleg kicsi még? De közben elkezdtem gyanítani, hogy később sem lesz könnyebb, sőt. A többi, nagyobb gyereket látva még nehezebb lesz, azok ugyanis már szavakkal is ki tudják fejezni, hogy mi a bajuk. Zsarolnak, óbégatnak, hüppögve követelik anyjuktól, hogy maradjon velük, és nehogy ott merje őket hagyni. Minél többet gondolkodtam azon, hogy jó lenne-e várni még fél, vagy akár egy évet, annál több ellenérvem merült fel újra: mitől lenne az jobb?

De azért én sem vagyok ilyen konzekvens. Aznap éjszaka, amikor Bianka már aludt, egyszer csak én kezdtem el hasonló módon bömbölni, mint ő. Nem kicsit szipogva, hanem kétségbeesetten, megállíthatatlanul. A férjem alig tudott megnyugtatni, ahogy a gondozónők a friss beszoktatós gyerekeket. Tele voltunk kérdőjellel, ez pedig nem volt jellemző ránk. És hiába olvastam el különféle tanácsadó fórumokat, a magyar viszonyok között támpontot találni erre szinte lehetetlen. Eleve ezeken a fórumokon a két éves kortól tárgyalják csak a bölcsődei beszoktatást, magára hagyva azokat a szülőket, akik bármilyen okból is előbb adnák be a gyereküket.

Megrekedtünk ezen a ponton, engem a belső hang a bölcsi, a külső befolyásoló tényezők viszont onnan minél messzebb irányítottak, a férjem pedig tanácstalan volt, és nem tudott úgy támogatni, ahogy szeretett volna.

Ekkor történt, hogy következő estére pár barátot hívtunk meg. Egyikükkel elidőztünk egy pohár bor mellett Bianka lefekvése után, a többiek már elbúcsúztak. Ilyen alkalmakkal igen mély beszélgetésekre van lehetőség, férjem pedig elárulta barátunknak, hogy mivel küzdünk. Ez a barát nem gyerekpszichológus, nincs gyereke, viszont igen jól bánik velük, minket pedig évtizedek óta ismer. Najó engem húsz éve, a férjemet, pedig mióta együtt vagyunk.

Végül ő oldotta meg a problémát, méghozzá egy kis lelkizéssel, aminek a lényege a következő volt: egy gyerek megszámlálhatatlan olyan helyzetbe kerülhet nap, mint nap, amelyben kétségbeesik, viszont, ha látja, hogy a szülei egy biztos egységet képeznek, és megadják neki az érzelmi biztonságot, akkor ezeket a helyzeteket jól fogja tudni kezelni.

Áhá. Ennyi igazából az egész? Azonnal megnyugodtunk, és hirtelen választ kaptunk minden kétségünkre. És nem csak a bölcsire pro vagy kontra, de az összes hülye gyereknevelési kérdőjelre, amivel megőrjítik egymást az anyukák, az önjelölt gyerekszakértők és akik mindig jobban tudják. És a fenti egyszerű, de nagyszerű dolgot persze valahol érzi is az ember, ám, ha sok elbizonytalanító tényező merül fel, nem látja a fától az erdőt.

Így hát megvolt a válasz, és az egyetértés. A fentiben ugyanis jók vagyunk: tudunk egységet prezentálni, és érzelmi biztonságban ászok vagyunk a férjemmel, egymások, gyerekeink és mindenki iránt a környezetünkben. Másnap reggel újult lelki erővel indultunk a bölcsibe, megerősödve abban az eredeti elvemben, hogy mindenki jobban jár, ha nem kuksol tovább velem otthon Bianka.  

Hogy egy csapásra minden megváltozott volna? Ez túlságosan hollywoodi történet lenne. Voltak még sírások, de a harmadik héten már egyre kevesebb, és egyre halványabb. És persze voltak kiesések is, mindenféle bacik miatt, melyek után megint volt egy-egy nehezebb nap. De mi van most november végén, két hónappal a beszoktatás kezdete után?

Bianka a bölcsi szó hallatán elindul a lakásajtó felé, kinyitja a cipősszekrényt, előveszi a pulóverét, majd miután nagy nehezen kivárja, hogy felöltöztessem őt és magamat, már az ajtónál terem, és próbálja elérni a kilincset. A három perces utat kitörő örömmel teszi meg, a bölcsi előtt kipattan triciklijéből, határozottan elindul a bejárati ajtó felé, és ha véletlenül nem lenne nyitva, elkezd dörömbölni. Majd bemenetel, hagyja, hogy átöltöztessem, és ha már nyitva a csoport ajtaja, integet be a többieknek, ők pedig ujjongva rohannak felé Bijus, Bijust kiáltva. Mindenkire mosolyog, szinte mindent megeszik, amit kap ebédre vagy reggelire, és a gondozónők elmondása alapján bár ő a legkisebb, egyben a legügyesebb is. Megtanult önállóan enni, minden foglalkozásnál tudja, hogy mi a teendő, hol vannak a saját cuccai, és mikor mi következik a napirendben.

20161117_155429_2.jpg

Októberben elkezdtük az ebéd utáni alvásra szoktatást, ami már zökkenőmentesen sikerült, első nap még furcsállta a helyzetet, második naptól már ugyanúgy aludt, mint a többi gyerek, mindenféle segédeszköz nélkül. Úgy, hogy itthon mindig cumisüveggel aludt el rácsos ágyában, megfelelő mennyiségű és hőmérsékletű tápszerrel, vagy rizstejjel, a felhúzós alvó csillag zenéjére.

És ez több, mint happy end. Egy jó döntés eredménye, melyben nagyon kevesen hittek, és még kevesebben támogattak, de annál inkább ítélkeztek felettem a hazai szokásjog alapján.

A történet persze teljesen személyes, és mindenkinél máshogy alakul. Amit viszont látok nap, mint nap: a két év fölöttieket nem hogy könnyebb, vagy hasonlóan nehéz, de sokkal nehezebb beszoktatni. Míg Bianka már vígan érkezik, addig több, sokkal nagyobb gyerek még mindig hatalmas hisztit csap, és szívszorító jeleneteket rendez rendületlenül, Bius pedig csak nézi őket és nem érti, mi a bajuk.

Kövesd a Redelle blogot a Facebookon is!

Az írás célja nem az, hogy rábeszéljek bárkit is, hogy dugja gyerekét bölcsibe egyéves korában. Első lányom kétévesen ment, a harmadik pedig akkor fog, amikor úgy érezzük, megérett rá, vagy más okból kénytelen lesz elmenni. Ha ez egy éves kora körül lesz, akkor már jobban fogom csinálni. Ha pedig a személyiségét nem látom alkalmasnak a korai beszoktatásra, akkor remélem, nem kell erőltetnem.