Így altass, ha aludni szeretnél
2016. február 03. írta: redelle

Így altass, ha aludni szeretnél

Csodálatos módszer cicizés helyett


Még csak éjjeli 1 óra van. A lakásban csönd, csak az éjszaki busz állt meg épp az ablak előtt, a régi kék Ikarus harmonikaajtajának csapódását fájó szisszenés kíséri. Újra a nappaliban alszunk, másfél hete költöztünk ki a hálóból, amit átengedtünk inkább a babának. Szűkös lett hármunknak. Minden mozdulatunkra felriadt, minden mozdulatára felriadtam. Csak perceket aludtunk egymás mellett, rövid félórákat, fájdalmas reggelbe ébredve még karikásabb szemekkel, még zsongóbb fejjel. Csodát vártam a szétköltözéstől, de hiába, csak 10-20 perceket nyertem. Egy éjszaka egybefüggő felkelésekből állt, és folyamatos kétséggel, hogy ennek bármikor vége lesz. Egyik nap a fogára fogtam, másik nap a frontra, harmadik nap a szomszédra, hogy túl hangosan eresztette a vizet a kádba. Negyedik nap biztos sok csokit ettem, vagy a foga, meg a front, meg a szomszéd.

wp_20160203_003.jpg

Bianka zavartalanul alszik Elza babájával

Körülnéztem, és a környezetemben csak széthullott anyukák voltak: senki sem aludt két óránál többet egyhuzamban, barátnőm a három hónapos babájával ugyancsak húsz percenként kelt, sógornőmet 11 hónapos fia egész éjszaka sakkban tartotta. Nem két-három felkelésről beszélgetünk, hanem arról, hogy már az is megváltásnak számít, ha csupán ötször kell felkelni hozzá egy éjszaka. Gyakrabban tízszer, de tizenötnél már téboly határán szédelgünk oda a babánkhoz.

Szélsőségek helyett: szoft regulázás

Közben két extrém nézet létezik: az egyik a sírni hagyás, ami ridegnek és kegyetlennek tűnik, a másik az ellentéte, bármennyiszer kell kelni a gyerekhez, az rendben van, hisz ez a szükséglete, és csakis így tudjuk megalapozni az egészséges kötődést.

Megelégeltem a sok okoskodást, a szélsőségektől eleve kiráz a hideg. De egyre tanácstalanabb, fáradtabb és kétségbeesettebb lettem. Barátnőmtől - aki a három hónapossal szenvedett – jött egy sms: „küldtem neked egy könyvet! Ez állítólag működik”. Jhaj, sóhajtottam fel, mi az? Úgysem fog használni. „Valakinél egy nap alatt bejött. Az eleje maszlag, olvasd csak a módszert”. Jó, olvasom.

Egy 1997- es kiadványról van szó, Aludj jól gyermekem a címe, írója Dr. Eduard Estivill és Syliva De Béjár. Fordítója Székács Vera, ajánlót Prof. Dr. Czinner Antal írt hozzá, aki tanszékvezető egyetemi tanár, HIETE I. Sz. Gyermekgyógyászati Tanszéken. Eddig rendben. A könyv szerzője nem csupán a levegőbe beszél, a spanyol szakember, a barcelonai Dexeus Intézet Alvászavarok Szakrendelőjének igazgató főorvosa. Ha valaki ezek ellenére is bizalmatlan, az első oldalakról kiderül, hogy 96 százalékban működik. Már csak abban kell reménykedni, hogy nem mi vagyunk a fennmaradó 4 százalék.

Mi az, hogy mi? Nem inkább a gyerekünk? Nem. Miután a maszlagot (tudományos tények, hol rontottuk el, más szülők szerencsétlenkedésének története) felületesen átolvasva elértem a módszertan leírásához, már kétségem sem fért ahhoz, hogy ez tényleg beválhat, és leginkább a saját magam átnevelése szükséges a sikerhez.

A lényegét megpróbálom röviden összefoglalni, utána pedig azt írom le, hogy nálunk eddig miként szuperál.

Kelsz vagy mersz?

Először is el kell döntenünk, hogy valójában azt akarjuk, hogy aludjon a gyerekünk, és mindent ennek a szolgálatába tudunk állítani. Lehet, hogy nem is igazán vagyunk még felkészülve: valaki a szoptatásra fogja, más bizonytalan magában, és bármilyen fáradt is, ragaszkodik ahhoz, hogy a gyerek függjön a közelségétől. Ezért további kifogásokat keres, hogy miért nem fog működni: hasfájós a gyereke, biztos jön a foga, meg ugye, a szomszéd.

A IV. fejezet írja le a konkrét módszert, és már olvasva sem tűnik egyszerűnek, gyakorlatban készüljünk fel a legrosszabbra: a gyerek sírni fog, méghozzá keservesen, és el kell hinnünk, hogy semmi baja. Számolnunk kell majd a perceket, a lényeg ugyanis a sírni hagyással ellentétben, bizonyos időközönként, első nap már egy perc múlva be kell menni a síró babához és megnyugtatni, biztosítani szeretetünkről. Az sem mindegy, hogyan: kellő távolságból, anélkül, hogy ránk akaszkodna. Meg kell szabni a határokat. Rosszabb, mint egy szigorú diéta, ugyanis a Kaukázusi Krétakör dilemmáját veti fel. Milyen anya az, aki nem veszi keblére gyerekét, ha sír. Kegyetlen, vagy csak nagyon fáradt? Esetleg tudja, hogy ez végül mindenkinek jó lesz?

A metodika szerint az első éjszaka még 3-5 percenként kell bemenni a gyerekhez, de akkor is csak tíz másodpercre, és nyugodtan, kedvesen, türelmesen, magabiztosan elmondani neki, hogy megértjük a sirámát, de nyugodjon meg, nincs semmi baj. Meg kell győznünk arról – testi kontaktus nélkül, hogy nem hagyjuk el, csak épp most alvásidő van, azt pedig egyedül kell eltöltenie az ágyában: „Nagy vagy már kislányom” – szoktam mondani ilyenkor a sötétben.  Mindezt minden alkalommal, amikor felébred, és nem akar elaludni. Akár tíz percig sír, akár órákon át. Állítólag két óránál tovább nem szokott tartani a procedúra. A két óra azonban százhúsz perc, ami éjjel, egy üvöltő gyerekkel egy egész emberöltő tud lenni. Honnan tudom? Az első nap másfél órát sírt a lányom.

Annyira felvillanyozott a módszer, hogy azonnal el akartam kezdeni, pedig volt néhány gátló tényező. Csütörtöki nap volt, anyukám pedig a hétvégén jött, és mivel mi kiköltöztünk a gyerekszobából, a vendégágynak csak a baba ágya mellett volt hely. Tudtam, hogy nem lesz jó, ha ott alszik mellette, amikor előtte két napon át arról győzködöm a babámat, hogy egyedül kell aludnia. Ha viszont látom a fényt az alagút végén, nehezen vagyok meggyőzhető, hogy ne rohanjak, hanem csak sétáljak felé. A férjem épp aznap ment el moziba, ami azt jelentette, hogy a fürdetés és altatás teljesen rám maradt. Kapóra is jött a Star Wars hetedik része, elég hosszú volt, hogy a baba első felébredését tudjam kezelni egyedül, anélkül, hogy befolyásolna a férjem, aki nem olvasta a könyvet és biztos eltántorítana.

aludj-jol.jpg

Cicizés nélkül is boldogan

Hirtelen elhatározásból a fürdetés közben döntöttem el, hogy belevágok. Hat hónapos múlt már Bianka, kialakult valamiféle rendszer az életében, meg tudja különböztetni az éjjelt és a nappalt (csak nem szereti) és legfőképp kezdett megcsappanni a tejem, eleve fél éves koráig terveztem a szoptatását, ahogy azt is, hogy addig maradunk vele egy szobában. Ezek nélkül a feltételek nélkül, jóllehet sarokba dobtam volna a könyvet, de nem azért mert másképp ne működne: barátnőm még nagyban szoptat, és egy légtérben vannak a babával, mégis megcsinálta. Nekem viszont ezekre a feltételekre volt szükségem, hogy magabiztosan álljak hozzá.

Már fürdetés, aztán az etetés közben elkezdtem mondani Biankának, hogy mi a helyzet. A  könyvben egy elég pontos altatási rituálét tanácsol a szakember, amivel megágyazhatunk az alvásterápiának. Fürdetés, etetés, beszélgetés, majd egy kis idő, amit kizárólag babával töltünk meséléssel, beszélgetéssel nyugodt körülmények között, már elcsendesedve. Az alvás helyét pedig szinte szentélyszerűen kell kialakítani, hogy tényleg biztonságban érezze magát a gyermek. Logikus érv: el kell hinnie a babának, hogy nem csak a mi testünk (ölelésünk, mellünk) ad biztonságot, de a saját fekhelye is.

Azt ajánlják, tegyünk valami újat is az ágyba, ami kifejezetten azért kerül oda, mert ezentúl helyettünk az is biztosítja a kellő nyugalmat. A szakember azt ajánlja, rajzoljunk valamit, én egy plüssállatot neveztem ki álmai őrzőjének.

Érdekes adalék, hogy Bianka élete első hat hónapjában a legtöbbször nagyon könnyen elaludt este 8-kor, a problémát tehát az éjszakai, gyakori felkelések jelentették. Sokaknál már a lefektetés is hosszas procedúra, tudom milyen, első lányomnál órákba telt. Ezen a napon viszont megérezte, vagy megértette Bianka is, hogy valami más következik, ugyanis kivételesen háromnegyed órán át tett próbára. Követtem az utasításokat, 3-5 percenként mentem be hozzá, nyugodt hangon elmondtam, hogy mi a pálya. Háromnegyed óra múlva elaludt, de tudtam, hogy ez csak a kezdet. Az utóbbi időben legfeljebb két és fél órát aludt egyhuzamban, ennyi volt az első alvása nyolctól tehát fél 11-ig. Így is lett, fél 11től következett a második próba. Ez már húzósabb volt, hisz hozzászokott, hogy kiveszem, megszoptatom. Másfél órán keresztül hitte ezt, és mivel ekkor már a szkeptikus férjem is otthon volt, nehéz volt elviselni a folyamatos sírást. Nem beszélve a szomszédokról, néha azt gondoltam, biztos kihívják rám a gyámügyet. De kitartottam a 3-5 perces látogatásoknál, nyugodt és következetes tudtam maradni. Éjfél körül adta fel, és bár kimerítő és idegtépő volt, hihetetlen eredménye lett: négy és fél óra csönd. Másnak talán nevetséges, nekem csoda. Főleg, hogy akkor is csak nyöszörgött egy percig, és anélkül, hogy bementem volna, újra elaludt.

Teljes sikernek könyveltem el az első napot, bár volt egy pont reggel, amikor azt hittem, örökre megutált a babám. Férjem is annyira tartott ettől, hogy azonnal ki akart tőle csikarni egy kacagást, persze ilyenkor hiába. Talán csak beképzeltük a duzzogást, pár perc múlva vidám volt, sőt gyanúsan nyugodtabb és kedélyesebb, mint máskor.

Kíváncsi voltam a második terápiás éjszakánkra, amikor már csak 5-7 percenként szabad bemenni megnyugtatni a gyermeket. Vettünk még egy játékot, amit Bianka választhatott ki a boltban. Elmondtuk neki, hogy ez a baba (Elzának hívják, mert most van valami új Disney-őrület, és mindenhol ilyen babákat lehet kapni) lesz az, akivel még jobb lesz egyedül aludnia az ágyikóban.

A lefekvés a második nap simán ment, és az első ébredése is későbbre tolódott, negyed 12-kor ébredt fel, és alig 40 perc alatt meg is nyugodott. A kétségbeesett sírás helyett már inkább csak nyekergett. Utána pedig már több mint öt órát átaludt. Hajnalban vittem neki cumisüvegben tápszert, és anélkül, hogy kivettem volna az ágyból, megitattam vele. Miután megette, azonnal elaludt, és utána már csak arra kelt reggel, hogy készülődik a család.

Ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Persze a két sikeres éjszakából még egyiken sem aludtam, mert végigizgultam: mikor ébred fel, és most tényleg alszik? Lélegzik?

Mikor aludtál utoljára 8 órát egyhuzamban?

A harmadik éjszakán öt órát aludt, és csak éjjel fél 2-kor ébredt fel pár perc nyöszörgésre. Nem is kellett bemennem hozzá, magától elcsendesedett. Negyed ötkor megint a cumisüvegből, félálomban megetettem, aztán reggel 7-ig meg se nyikkant. Ha nagyon jó alvó lennék, már végigaludhattam volna az éjszakát, amire nem volt példa az utóbbi fél évben.

Negyedik nap: este nyolckor elaludt, hajnali négykor ébredt. Nyolc óra egyhuzamban. Se ébredés, se nyöszörgés, se sírás.

És nem csak az éjszaka átalvása a csodálatos, hanem hogy miként változott meg a nappali viselkedése. Előtte állandóan nyűglődött, össze-vissza evett, méghozzá nagyon kis adagokat (hat hónaposan is még csak 60-90 ml-t), és bár alapvetően vigyorgós gyerek, ugyanannyit panaszkodott is. Rendszertelen volt az alvása napközben, volt, hogy átaludt 2-3 órát, máskor felébredt húsz perc után.

Nos, milyen azóta a gyerekem? Egy szóban: kiegyensúlyozott. Több szóban: délelőtt alszik két órát, napközben még általában kétszer lefekszik 45 percekre, 150-180 ml-t eszik (hajnalban 210-et), állandóan mosolyog, nyugodtabb, és sokkal többet el tud lenni magában is a játszószőnyegén, vagy a járókájában, drasztikusan elkezdett fejlődni a mozgása, motorikus képességei egyre jobbak. Mindenki boldog. Tényleg működik.

Heppiend helyett: tanulási folyamat

Ezzel be is fejezhetném ezt, az amúgy sem rövidke cikket, de ez nem Hollywood. Árnyalnom kell egy kicsit a képet. Két hét telt el, és bár még mindig feszt hiszek a módszerben, voltak visszaeséseink. Az 5-10 felkelés már a múlté, de volt, amikor újra nyűgösebben aludt, és 2-3 óránként ébredt. Én sem tudtam mindig erős maradni, volt, hogy már éjjel kettőkor adtam neki enni, egyik nap pedig intuitívan hamarabb bementem, mint amit előírt a szaktekintély az első hét végére: 6 perc után már hörögve sírt, mert szorosan az arcára tekerte a pelust. A világ legrosszabb anyjának éreztem magam, de eltávolítottam a veszélyforrást, és amikor a következő nap megint többször ébredt, tudtam, hogy újra kell kondícionálnom magam: próbálok érzékenyebb lenni a sírásaira, megkülönböztetni az üres, ok nélküli nyafogást attól, ha valami baj lehet. Persze ez a legnehezebb, Bianka azóta ugyanis már rájött, hogy hangfekvéssel zsarolhat (ezt leírja a doktor a könyvben is). Továbbá azt is tudom, hogy lassan a hajnali evését is el kell hagynom, de egyelőre ezt drasztikusnak érzem.

Nekem mindenesetre segített ez a módszer, mert bele tudtam illeszteni az életünkbe, és ez a középutas metódus szinkronban van az én hitvallásommal is. Megértem, ha valaki a sírni hagyást alkalmazza, mert arról van meggyőződve. Azt is, aki az úgynevezett Wait for it- módszert, azaz azt vallja, hogy kivárja, amíg magától alszik a gyerek, és semmi áron nem regulázza, mert ez hozzátartozik a csecsemőkorhoz. Semelyikben sem hiszek. Az első szerintem komplexust okozhat, és elveszti a gyerek az ősbizalmat, a másik pedig véleményem szerint egyszerűen nonszensz: nem értem, hogy lehet boldog és kiegyensúlyozott egy állandóan kialvatlan anya és egy kialvatlan gyerek.

Persze előfordul, hogy mi is kialvatlanabbak vagyunk, de általában már jól alszunk. És ez nagy szó.

U.i: Barátnőmnél is voltak visszaesések, ő a szoptatás miatt még eleve többször veszi fel éjszakánként is a babáját, de ők is többszörösével jobban alszanak, és nyugodtabbak, mint eddig. Sógornőm 11 hónapos fia pedig két nap alatt leszokott arról, hogy negyed-fél óránként felkeljen. Nővéremnek 5 hónapos a fia, két-három óránként kelnek, de ő egyelőre nem szeretné alkalmazni ezt a módszert a szoptatás miatt, és mert egy szobában alszanak a babával. Az, hogy én meg tudtam írni ezt a cikket, a módszernek köszönhetem, Bianka kétszer két órát aludt napközben, és boldogan mosolyogva kelt fel utána. 

Kövesd a Redelle blogot a Facebookon is!