Milyen anya az, aki nem szereti a gyerekét?
2015. október 16. írta: redelle

Milyen anya az, aki nem szereti a gyerekét?

A szülés utáni depresszió nem bűn - I. rész

Fáradt vagyok. Nincs kedvem semmihez. Mára két meghívásunk van, és még egyet kitalált a férjem, de nem akarok menni. Itthon akarok maradni. Ők menjenek nyugodtan, én maradok a babámmal. Vagy vigyék el, hogy kicsit pihenjek. Nem, az nem jó. Ők menjenek, mi maradunk.

ppd2.JPG

Karikás a szemem, a hajam sehogy sem áll, és még mindig a kismama leggingsemet hordom. Még mindig M-es ruhák férnek csak rám, előtte az XS-eseket hordtam. Kellene egy farmer, de amikor próbáltam, a térdem fölött megrekedt a durva anyag. Ránéztem narancsbőrös combomra, és keserűen lerángattam magamról. Marad a leggings. Még mindig van hasam, egy pukli van a vágás fölött, utánanéztem, ezt nevezik kötényhasnak.  

Nem sminkelek, hajat mosni utálok, egyre több hajszál gyűlik össze a lefolyónál. 

De, ha itthon maradok, akkor ugyanaz lesz, mint minden nap. Felveszem a babát, leteszem a babát, szoptatom a babát, büfiztetem a babát. Pelenkázok. Ha kakis, lemosom a mosdóban. Gügyörészek, nézem a pofiját. Puszilgatom. Imádom. Felveszem, hordozom a lakásban. Aztán leteszem. Próbálok hozzá beszélni, ha épp nem felejtem el. Mondom, hogy épp mi történik körülöttünk.

Lefotózom. Videóra veszem, ahogy gügyög. Tartja magát szépen. Tornáztatom. Többet kellene. Sír. Mi baj? Felveszem. Abbahagyja. Leteszem. Elindulunk sétálni. Nem működik a lift. Visszamegyünk. Enni kell. Főzni kellene. Ma inkább nem. Megvetem az ágyat, kiteregetem a szennyest. Előbb le kell venni a szárazakat. Azt utálom. Hajtogatni a pici ruhákat, hajtogatni a nagy ruhákat. A kutyát is le kellene vinni sétáltatni. Ugrál körülöttem, de nincs hozzá türelmem. Rászólok: el innen! Léna le! Léna nem!

Felveszem a babát. Szeretem, ahogy ráborul a vállamra.

Fáradt vagyok. Milyen lesz az éjjelünk? Óránként ébred, vagy bír 4-5 órát? Mostanában nem bír. Sajnálom magam. Éjjelente van egy pillanat, talán a második felkelésnél, amikor azt érzem, hogy nem bírom tovább.  

És akkor mi van? Kérdezem magamtól.

Semmi – válaszolom. Halvány mosolyt érzek zsibbadó arcomon. Most nincs olyan, hogy nem bírom tovább.  

Három hónappal ezelőtt még más volt minden. Minimum hét és fél órás átaludt éjszakákból állt az a világ. Három hónapja két óránál nem alszom többet egy huzamban.

Mindenki erről beszél, aki szülő lesz. Nem vagyok különlegesebb, mint más. De erre nem lehet felkészülni. Ha mások mondják, csak legyint az ember. Lassan kivesz belőlem minden erőt.

Majd elmúlik. Biztos. De most nincs kedvem semmihez.

Vasárnap reggel lepett el ez az érzés. Pont mikor elkezdtem foglalkozni a szülés utáni depresszió témájával. Már leírtam az első mondatot, miszerint én sosem szenvedtem tőle. Vasárnap reggel viszont egy olyan mélységbe kerültem, amivel eddig még nem találkoztam. Tudtam, mi volt az oka. Az utóbbi napokban még kevesebbet aludtam éjjel, és nappal sem tudtam pihenni. A férjem is egyre fáradtabb, alig van időnk egymásra. A hétvégén sem magunkkal és egymással foglalkozunk, hanem családokat és barátokat látogatunk. A nagy lányom már a saját világát éli, néha hozzá sem lehet szólni, máskor tündérbogár. De segítséget nem sokat kapok tőle, és rumlis. Sokszor szidom le. Már van egy idegesítő hanghordozásom, ha megkérem valamire. Ő meg húzza a száját. Dühös vagyok, aztán lelkiismeret-furdalásom van.

De vasárnap reggel, miután úgy döntöttem lemondok mindent és nem moccanok otthonról a babámmal, bementem a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, hajat mostam. Közben elkezdtem gondolkodni ezen az állapoton: a negatív érzéseken, azon, hogy mennyire ragaszkodom hozzá.  Mire végeztem a tollászkodással, már jobb volt. Aztán kimentem, és a férjem rábeszélt, hogy menjek velük. Összeszedtem magam, és elmentem. Jól éreztem magam.

Ennyi volt  - eddig – az én szülés utáni gödröm, amiből sikerült pár óra alatt kikecmeregnem. Közben érkeztek levelek olyanoktól, akiknek tovább tartott. Főleg az első gyermeküket nevelők számoltak be hetekig, hónapokig tartó, masszív depresszióról.  

"Maga a depresszió kezdete az volt, hogy a csecsemőosztályon kivétel nélkül nagyon goromba hozzáállást tanúsítottak. A további nehéz időszakban jöttek a hasfájós hetek, fizikailag teljesen ki voltam merülve és rengeteget fogytam. A férjem sem bírta jól, sok konfliktus volt köztünk. Havi egyszer egy hétig felutazott anyukám segíteni nekem, ami a férjemnek nem tetszett. Mindig megkaptam, hogy miért nem szedem már össze magam, hogy aludjak nappal, mikor a baba alszik. A kisfiam az első négy hónapban az összes babakocsis sétát végigüvöltötte, féltem mikor ki kellett vele mennem sétálni. Állandóan sírtam. Eltelt fél év, mire lelkileg kezdtem helyrerázódni" - írta Ágnes

De az sem egyedi eset, hogy bár kilenc hónapon át hordják a szívük alatt a nők gyereküket, amikor végre megszületik, hirtelen idegennek érzik. Ez nyomasztó, főleg, mert csak nagyon kevesen merik bevallani. Még maguknak is nehezen. Hisz milyen anya az, aki nem szereti a gyerekét?

„...amikor megszületett, nem jött az az érzés, nem éreztem azt a mérhetetlen szeretetet, amit elképzeltem”, írta az egyik kismama, akinek az első hat hét volt a legnehezebb". Ivett kilenc éve volt együtt párjával, mikor összeházasodtak, majd jött a a baba. De hiába várták tűkön ülve párjával a gyermek megszületését, az első napokban az érezte, hogy a kisfiú közéjük áll.

"Nehezen dolgoztam, fel, hogy már nem csak ketten vagyunk és sokszor el is tört a mécses már a kórházban. Amikor hazajöttünk, folyamatos hangulatingadozásaim voltak. Egyik pillanatban még azt hittem, ura vagyok a helyzetnek, a következő pillanatban meg már bőgtem, de igazából nem is tudtam, hogy miért. Megrémültem az új helyzettől, fura volt az új életem és rettegtem… nem vágytam senkire, csak együtt akartam lenni az újdonsült kis családommal. Nem akartam alkalmazkodni senkihez és a hátam közepére se kívántam a rokonaimat."

ppd.jpg

A szülés utáni depresszió orvosi elnevezése alapján postpartum depression (PPD) gyakoribb, mint gondolnánk, a felmérések szerint a nők 13% éli meg a gyermekük kihordása után. Nem bűn, hanem egy állapot, aminek számos testi és lelki tényezője van. 

Nem összetévesztendő azzal a pár napos rosszkedvvel és kétségbeeséssel, ami közvetlenül a szülés után jellemző a hirtelen hormonális változások és adrenalinlöket miatt jöhet létre. A PPD hetekig, hónapokig húzódik el, szimptómái egybehangzanak a depresszió általános tüneteivel: állandó szomorúság, reménytelenség, kétségbeesés érzése, folyamatos sírás, motiválatlanság, enerváltság, étvágytalanság és álmatlanság, vagy épp ellenkezője, elzárkózás, szégyenérzet, semmirekellőség érzése, öngyilkossági hajlam. De a PPD kiegészül még sokszor azzal, hogy a nő nem csak magában tenne kárt, de azon gondolkodik, hogy a babáját is bántja, vagy abban nyilvánul meg, hogy egyáltalán semmilyen érdeklődést nem mutat a babája iránt.

Ha ezeket veszi észre magán az anyuka, akkor tanácsos minél hamarabb orvoshoz fordulni, de ha érez magában még némi erőt, akkor segíthet magán orvosi, gyógyszeres kezelés nélkül, például jógával, megfelelő étkezéssel és légzőgyakorlatokkal.

De hogy melyek ezek? Ezt a szülés utáni depresszióról szóló cikk következő részében árulom el.

Hogy ne maradj le róla, kövesd a Redelle blogot a Facebookon is!