Redelle a menekültügyről: és a te gyereked lélegzik még?
2015. szeptember 05. írta: redelle

Redelle a menekültügyről: és a te gyereked lélegzik még?

Három dolog, amit megtehetünk, hogy békésebb legyen a világunk

Ugyanabban a pózban fekszik napközben hat hetes lányom, mint ahogy Aylan Kurdira rátaláltak a török tengerparton. Mióta láttam a fotót, még többször teszem rá a kezem a babám hátára óvatosan, rettegve, hogy lélegzik-e még.

migrant-child-dead-beach-turkey.jpg
A menekültek drámáját a kétéves kisfiú holttestének képe láttán értették meg csak sokan, világszerte kezdtek el kampányolni a humánusabb bánásmódért. Itthon még ez kép sem érintett meg elég embert. Az utálkozók elfordítják a fejüket, vagy belátás helyett a tagadás és a hibáztatás könnyű útját választják.

Jógiként azon gondolkodom, hogy mi a helyes magatartás egy olyan országban, ahol az erkölcsi tartás, és humanitás valahol, valamiért elveszett, vagy sosem volt meg, mint nemzeti jellemvonás. A gyomorforgató és kétségbeejtő döntések, és azok hiánya, a szégyen, amit a magyar kormány és a szitkozódók helyett érzek, nem kellemes állapot, és nem is segítek vele senkin. A tudat pedig szinte őrjítő, hogy az előző napok sorozatos tragédiái ellenére, melyek hiába bizonyítéka annak, hogy valami nem stimmel itthon, mégsem fog változni semmi. Az együttérzők és a segítők rossz szájízzel fogják újra lenyelni, hogy egy ilyen országban élnek, hogy szomszédaik, de még családtagjaik és barátaik között is azt gondolják sokan, hogy a menekülők gonoszok, akik fertőt terjesztenek és veszélyt jelentenek rájuk.

Nem tudom, hogy mi szükséges ahhoz, hogy elfogadóbb és nyitottabb legyen egy egész társadalom, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy már az anyatejjel együtt azt szívjuk magunkba azt az attitűdöt, ami most megmutatkozott, és amiért az egész világ csak csóválja a fejét, és nem érti, hogy mire (nem) képes a magyar.

Meg lehetne keresni az okokat a történelemben arra, hogy miért jutottunk el idáig, és miért nem rendelkezünk egy kollektív empátiával, ami 180 kilométerrel arrébb már természetes, veleszületett adottságnak tűnik. Persze, mert nekik van rá pénzük – szól az egyik buta, demagóg érv, olyanok között, hogy „nekem se segít senki”, vagy „ha mi odamennénk, lefejeznének”, vagy „dögöljön meg mind, ott ahol van”. Aylan Kurdival megtörtént, így még megdöbbentőbb, hogy ez valakit elégedettséggel tölt el, legalábbis ezt kommunikálja. Olybá tűnik, hogy az akut gyomorfekélyes, és örökké refluxos állapotunkra sosem találjuk meg a gyógyírt.

De nem azért jártam meg Indiát, és ültem jógaülésben egy hónapon át választ keresve az univerzum törvényeire, a világ igazságtalanságaira és ebben az egészben az egyén boldogulásának lehetőségére, hogy ugyanazt csináljam, mint a legtöbben: felelőst keressek, és hibáztassak, és pocskondiázzam az értetleneket és érzéketleneket, akik eltérő véleményen vannak.

A jóga ugyanis tudja a választ ezekre a helyzetekre is. A karma jóga például az önkéntes szolgálatot és munkát jelenti, anélkül, hogy elismerést várnánk érte, megkérdőjeleznénk a feladatot. A tan szerint ezzel a szolgálattal ledolgozzuk karmánkban hordozott vétkeinket, megtisztítjuk azt - sőt, be is biztosítjuk magunkat a jövőre nézve. Ezt teszik például azok az önkéntesek, akik segítik a menekülteket úton-útfélen.

Aztán ott van a jóga nyolc ágának első kettő, ezen a féltekén nemigen alkalmazott része, a náma és nijáma parancsolatai, melyek a jóga tisztasági és erkölcsi szabályait foglalja magában, és a testi önmegtartóztatáson kívül a gondolatok, a szavak erőszakmentességét és igazságosságra való törekvést jelenti. Ezek alapján se magunkat, se másokat nem szabadna sem tettekkel, sem szavakkal bántani, becsmérelni, vagy megítélni. Ha ezt alkalmazzuk, elérhetjük, hogy közvetlen környezetünk is szelídebbé váljon, de már azzal is nagyon sokat teszünk a világbékéért, ha legalább gyerekünkbe nem plántáljuk belé az utálkozást ab ovo. 

A cselekedetek, és a szavak kontrollján túl pedig akár úgy is tehetünk valamit a belső-, és a jóga hitrendszere alapján a külső békéért, hogy meditálunk, lenyugszunk, megtaláljuk a harmóniát magunkban, és megpróbálunk hinni abban, hogy ez tényleg elősegítheti körülöttünk is az egyensúlyt.

És, ha már végképp tehetetlennek érezzük magunkat ommozzunk rendületlenül, főleg, ha agresszivitással találkozunk. Hihetetlen, de tényleg segít.