Miért paráznak a nők a gyerekvállalástól?
2017. június 14. írta: redelle

Miért paráznak a nők a gyerekvállalástól?

Hat gyerek. Az anyukájuk megállt a Bezerédi strand partjánál, közvetlenül a vöröses kövek melletti füvön. Csak állt, ráérősen. Levette a válláról könnyű strandtáskáját, nézte a vizet, talán nyújtózott is egyet. A hat gyerek közben sürgött-forgott körülötte, a legnagyobb, olyan 13 éves fiú levette nyakából a legkisebbet, egy háromévesforma lánykát, aki kicsit bukdácsolva, de beleugrott úszógumijába. A másik négy is már készen állt a fürdőzésre, levetkőztek, átöltöztek, aztán be a vízbe. Az anyuka állt a parton, és nézte a vizet, közben biztos a gyerekeit is szemmel tartotta. Apuka a 13 évesével leült a kövekhez, ő rágyújtott, a fiú beszélt hozzá, lehet, hogy épp valami csajozós sztorit mesélt neki, vagy az Andorra elleni vereségünket elemezték.

Később, mikor a júniusi nap már majdnem belebukott az északkeleti part egyik recéjébe, a hat gyerek plusz szülők az újhullám büfénél gyülekeztek. Palacsintát, lángost, üdítőket, és sört rendelt az apuka, a többiek körbeülték a hosszú padot, ami nekik nem volt hosszú, hanem úgy nyolcan épphogy elfértek. Megkapták a palacsintát, a lángost, a kamasz kért kicsit a sörből. A sorban az ötödik lányka három másodpercig hisztizett, mert ő később érkezett, és azt hitte nem kap üdítőt. De kapott, így aztán nem hisztizett tovább, odaült ő is a padhoz. Ettek, ittak. Anyuka nyugodtan ült közöttük. Alacsony, manószerű asszony volt, akire nem is illik azt mondani, hogy asszony. Nemhogy a hat szülést, de még a harmincnál idősebb kort sem néztem ki belőle, pedig ha a legidősebb 13, és van némi korkülönbség a gyerekek között, akkor minimum 16-17 éve kezdte el a szülést. Hacsak nem 13 évesen kezdte.

marriage-family.jpg

Annyi mindent megkérdeztem volna tőle. Hogy igazából hány éves, hogy a gyerekek hány évesek, hogy van e köztük ikerpár (nem úgy tűnt), hogy miért hat? És legfőképp, hogy hogyan kell ezt csinálni. A férjemet folyamatosan böködtem az igazából anyukához szóló kérdéseimmel, ő persze rögtön lepacsizott az apukával, de csak annyit tudott meg, hogy a hat valójában nem érződik többnek, mint három. Jöttek másnap is, de továbbra is csak messziről csodáltam őket, nem akartam megzavarni az idillt. Nem is volt időm, mert a középsőm után rohangáltam, vagy gügyörésztem a legkisebbemnek.  

A férjem rögtön kijelentette, hogy neki is kell hat gyerek. Aztán kiröhögtük magunkat, hogy na persze! Azt előbb kellett volna elkezdeni, nem így 40 felé. Közben sajnálkozunk mindketten. De kár!

Azóta is ők járnak a fejemben. Vajon egy mélyen vallásos família lehet, ahol az együttlét csak gyereknemzés céljából megengedett? Vagy ők ezt így eldöntötték húsz évesen, amikor egymásra találtak? Ahogy próbáltam kisilabizálni, az első három után több idő eltelhetett, miután jött szép sorjában a másik három. Valami ősharmónia és tudatosság sütött az egész családból miközben ették a palacsintát. Míg én tizedszerre ordítottam le a gyerekem fejét, hogy ne öntse már magára az egész narancslevet, de magára öntötte, és ezért kilencszedszerre is át kellett öltöztetni.

Vajon a csoportpszichológia működik, és attól megy ez nekik könnyebben? Mindenkinek megvan a feladata, de még a legkisebb is tudja, mi a dolga? Vagy csak el kell érni egy bizonyos kort, és már nekünk is így megy majd? Illetve csak bátorság (vakmerőség) kérdése az egész, ők ezt akarták, és megcsinálták, és bejött? Vagy ez csak álca, és amint hazaérnek, kitör a forradalom?

Közben az egyik közösségi média anyukákat tömörítő fórumán egy egészen más anyuka azon aggodalmaskodik, hogy az egy gyereke mellé hogyan vállaljon egy másodikat, amikor az egyeske túl eleven. A hozzászólásokból kiderül, nincs egyedül, nagyon sokan nem mernek másodikat vállalni, mert túlságosan lefárasztja őket az első. Van, aki négy évet várt, hátha úgy jobb lesz, más pedig kerek perc kijelentette, hogy bár több gyereket tervezett, lemondott róla, mert annyira nehéznek találta az elsőt. Azóta már ő is negyven felé jár, és kizártnak tartja, hogy legyen még egy.

Gondolkodom, hogy megosszam-e velük a hatgyerekes anyuka történetét, vagy az enyémet, mert az én középsőm is nehéz gyerek, de egy percig sem gondolkodtunk, hogy jöjjön-e utána még egy. A jutalmunk, hogy a harmadik a béke szigete. 

Mégis leginkább hülyének nézik azt, aki kettőnél több gyereket vállal. Nekem már a második után azt mondta az egyik barátnőm, hogy na most már aztán elég a szülésből. Azt hiszem elég szerencsétlen grimaszt vágtam erre, mert már éppen nagyban nekiláttunk a harmadiknak. 

És vajon miért paráznak ennyire a nők a gyerekvállalástól, mármint a sok gyerek bevállalásától? Talán mert akkor oda az alakjuk, a szabadidejük, a fiatalságuk, a karrierjük? A hatgyerekes anyukán nem látszott, hogy hiányt szenvedett volna bármiben. De ő egy különleges nő volt, talán nem is erről a bolygóról. 

Kövesd a Redelle blogot a Facebookon is!

Ui. a hőzöngőknek: ez a cikk nem arról szól, hogy minden nő  szüljön hat gyereket, csak egy benyomás, egy történet, és némi biztatás azoknak, akik viszont nagyon szeretnének szülni, de nem mernek. De amúgy nekik sem muszáj. Majd ők eldöntik.